Amint kiértem az iskola kapuján, fellélegeztem, hogy végre vége ennek a napnak is. De az élet, rátrafált és most jött a legnehezebb. De ezt nem tudtam előre.
Kék műanyag kabát volt rajtam szétcipzárazva, így mikor erősebben feltámadt a szél, belekapott és lebegtette, és egy fekete nadrág. Betettem a fülhallgatót a fülembe és a hang erejét feltekertem maximumra. Üvöltött a zene a fülemben, és így szedtem szaporán a lépteim, hogy mennél előbb haza érjek. Amint befordultam az egyetem mellet hirtelen minden megváltozott. Minden szürke lett, és hideg. Össze fogtam, és összecipzáraztam a kabátom. De semmit nem segített. Ugyan olyan hideg maradt, de valahogy a nem testemben kívül. Szürkének éreztem magam hirtelen észrevettem mindenki egy pontba rohan. Én is amilyen gyorsan csak tudtam oda szaladtam. Minden lelassult, minden elhalkult.
Egy ember feküdt a földön, sárosan és véresen. A hátából, egy kés lógott ki. Nagyon halkan hallom, ahogy sikítanak. Pár méterrel arrébb, pár egyetemista rá vettette magát a támadóra. Elkapták. Egy 16 éves volt. Csak lopni akart. Nem gondolkodott mielött cselekedett. Felnéztem és megpillantottam hogy a mai napomnak még korán sincs vége. Egy lány állt az egyik ház tetején. A legszélén. 14 éves lehetett, szökés barna hajú, csodaszép lány. Nem értettem mit keres ott, az épp lebontandó ház legtetején. Hirtelen oda szaladtam a bejárathoz. Egy munkás ember állt elém.
- Tilos a bemenetel. Maradj kint.
- Nagyon sürgös kérem. Élet halál kérdés.
- Nem érdekel. – engemsem érdekelt, a borostás, gondozatlan munkás, mellé rohantam és jó erős oldal lökéssel, elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Bent pár munkás szálingozót de nem érdekelte őket, ki vagyok és mit keresek itt. A lépcsőn eszeveszedten rohantam fel a tetőre. A ház alatt, már csomó ember állt és mondták sorra hogy ne ugorjon a lány. Felérem és ő észre vett.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Alex. De ez mindegy, mit látsz?
- Nézd ott ahol megölték azt az embert. Egy egyetemistát. Ő volt az utolsó rokonom, ezen a földön. Az unoka bátyám, volt az utolsó aki nem halt meg.
- Sajnálom. Részvétem.
- Részvéted. Imádom ezt a szót - kiáltotta torka szakattából. - Tudod hányszor hallotam már. Ez a vonat a halálba vezet. Felpattansz?
- Nem. Szar az életem. De én az életet választom, kibírom….
2 évvel később.
Miért nem szálltam fel akkor a vonatra? Akkor nem egyedül hagynám el ezt a por fészket. Semmi értelme tovább élnem. Megszűntem hasznosnak lenni. A barátaim egytől egyik elhagytak. Némelyik meghalt, el költözött, vagy szimplán elegük lett belőlem. Az apám 8 éves koromba elhagyott, az anyám 15 éves koromba. Megszöktem töle. Nincs családom, magam vagyok. Ezek a gondolatok jártak a fejembe miközben, szakadó esőben, a sárban térteltem. 2 hónapos szakadt pólóm és teljesen átázott nadrágom, egyre csak mocskosabb lesz. A kezemben egy kést szorongatok. Csontnyelű, acél pengéjű. A lány a tetőn 2 éve, ezt nyomta a kezembe mielőtt, leugrott volna. Mindenki engem hibáztatott miért nem akadályoztam meg. De pár hónap múlva mindenkinek csak egy vérfolt volt a kövön, de nekem, sose felejtem el azt az arcot, ahogy elbúcsúzott, és itt hagyott, mindenkit. A szülei szégyellték, amiért öngyilkos lett. Csak egy vérfolt…. Csak egy vérfolt…..
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.