A domb tetején állok. A domb a panelházak között volt. Hat óra lehetett, de már sötét volt. Gyerekek rohantak el előttem. Nevettek, mosolyogtak, egymást kergették, de voltak páran, akik felborultak a szánkóval, és sírtak, vagy épp a testvérükkel vitatkoztak.
Egy kislány szánkózott le, de egy hó kupacban megbotlott, és a szánkó felborult.
Könnyek csordultak ki a szeméből, de az apja rögtön rohant hozzá megvigasztalni.
Az utcai lámpák megvilágították a hótól roskadó fák ágait, a panelház ablakaiból fény szűrődött ki. Nem ragyogó boldog fény, valahogy gondterhelt, valahogy szomorú.
Nem tudom, miért vagyok itt, legalábbis miért pont itt? De tudom, mit keresek. Az apámért jöttem, őt keresem.
8 éves voltam mikor elhagyott engem, és az anyámat. Kiderült, hogy szeretője van.
Mikor 2 éves lehettem a szeretője szült neki egy gyereket. Egy fiút. Vörös hajú, sovány, gyenge fiút. Most 12 éves. Egy hónapja találkoztam vele, és úgy tettem mintha nem tudnám ki is ő. Az apja, vagyis az apám, nagyon jó helyen dolgozik mostanság, és van még egy gyereke. Egy lány. Négy éves lány.
Féltestvérek.
Keresem a tömegben, remélve megtalálom. Férfi szánkót húzz rajta egy kis 7 éves fiú.
Fiatal terhes nő, fiatal férfi, körülbelül 2 éves gyerekkel.
Egy 15-16 éves fiú áll tétlen messze a tér túloldalán. Csak nézi ő is az embereket, de valami más rajta. Mintha düh, hajtaná. De hova?
Nő lányával, de ők sem azok, nem zavar tovább keresek.
Egy férfi, 4 éves aranyos lánnyal, és egy 12 éves vörös hajú fiúval. Ők azok. Apámat is felismertem. Sokat változott. Elindulok feléjűk, közbe méregetem őket. A kislánynak szép hosszú barna haja volt, és csodaszép ragyogó fiatal kék szeme. Nekem is kék a szemem. Apámnak is. Oda álltam elé.
- Szia, mit szeretnél? – kérdezte az apám. Nem ismert fel, de a fia a vörös hajú felismert, összeráncolta a szemét, és rám kiáltott. – TAKARODJ!!!
- Ismered? – kérdezte apám, és még mindig nem ismert fel.
- Nem – Fogta vissza magát a fiú.
- Akkor miért zavar. Nem ordibálunk ismeretlenekkel. Nem így neveltelek. – Szidta a fiút. De sajnos látszott, hogy csak azért csinálta, mert itt vagyok, hadd tűnjön jó apának. Röhej. „ Nem így neveltelek”. Abszolút röhej. Aztán felém fordult. - és mi a neved?
- Alex. Alex Middleton. – mondtam szigorúan.
- Alex?- meglepődött, és a gyerekei fordult. – Elvinnéd egy körre a Hugód?
- Igen apa. – Hangzott a válasz, és elmentek.
- Alex? Mit keresel itt. Úr isten hogy megnőttél. – Apa, amikor elhagyott minket, nem hagyott szinte semmit. 1 millió forint, és egy
- Elhagytál 8 évesen. 8! Egy szar kicsi lakást, és szinte semennyi pénzt nem hagytál.
- Bár azt mondhatnám, sajnálom. De csodálatos családban élek. – ez után következett a leg kegyetlenem, amit egy gyerek hallhat az apjától. – Te, csak egy kudarc voltál. Buta, álmodozó! Abból meg nem lehet megélni. A tanáraid is mondták, hogy valószínű segítő suliba kéne menned.
- Igen, de 10 évesen megváltoztam és szinte kitűnő vagyok a gímiben. Nézz rám!
- Egy felnőtt gyerek. Büszke lennék rád. De boldogulsz nélkülem. Egy apa nélkül. Neked kimaradt a felvilágosítás, de alig várom, hogy a fiamnak elmagyarázhassam az életet, a szerelmet. – ekkor megfordult és elment.
Visszasétáltam a dombra és onnan egy utolsó pillantást vettettem. Apa és a gyerekei
Ott álltak lent. Mosolyogtak, nevetgéltek. Aztán, az eddig nyugodtan visszahúzódó, 16 éves fiú oda sétált, elővett egy kést. Hátba döfte apámat, és a zsebéből gyorsan kihúzta a pénztárcát, és elszaladt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.