Alex Middleton történetei

Amint kiértem az iskola kapuján, fellélegeztem, hogy végre vége ennek a napnak is. De az élet, rátrafált és most jött a legnehezebb. De ezt nem tudtam előre.

Kék műanyag kabát volt rajtam szétcipzárazva, így mikor erősebben feltámadt a szél, belekapott és lebegtette, és egy fekete nadrág. Betettem a fülhallgatót a fülembe és a hang erejét feltekertem maximumra. Üvöltött a zene a fülemben, és így szedtem szaporán a lépteim, hogy mennél előbb haza érjek. Amint befordultam az egyetem mellet hirtelen minden megváltozott. Minden szürke lett, és hideg. Össze fogtam, és összecipzáraztam a kabátom. De semmit nem segített. Ugyan olyan hideg maradt, de valahogy a nem testemben kívül. Szürkének éreztem magam hirtelen észrevettem mindenki egy pontba rohan. Én is amilyen gyorsan csak tudtam oda szaladtam. Minden lelassult, minden elhalkult.

Egy ember feküdt a földön, sárosan és véresen. A hátából, egy kés lógott ki. Nagyon halkan hallom, ahogy sikítanak. Pár méterrel arrébb, pár egyetemista rá vettette magát a támadóra. Elkapták. Egy 16 éves volt. Csak lopni akart. Nem gondolkodott mielött cselekedett. Felnéztem és megpillantottam hogy a mai napomnak még korán sincs vége. Egy lány állt az egyik ház tetején. A legszélén. 14 éves lehetett, szökés barna hajú, csodaszép lány. Nem értettem mit keres ott, az épp lebontandó ház legtetején. Hirtelen oda szaladtam a bejárathoz. Egy munkás ember állt elém.

- Tilos a bemenetel. Maradj kint.

- Nagyon sürgös kérem. Élet halál kérdés.

- Nem érdekel. – engemsem érdekelt, a borostás, gondozatlan munkás, mellé rohantam és jó erős oldal lökéssel, elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Bent pár munkás szálingozót de nem érdekelte őket, ki vagyok és mit keresek itt. A lépcsőn eszeveszedten rohantam fel a tetőre. A ház alatt, már csomó ember állt és mondták sorra hogy ne ugorjon a lány. Felérem és ő észre vett.

- Ki vagy te? – kérdezte.

- Alex. De ez mindegy, mit látsz?

- Nézd ott ahol megölték azt az embert. Egy egyetemistát. Ő volt az utolsó rokonom, ezen a földön. Az unoka bátyám, volt az utolsó aki nem halt meg.

- Sajnálom. Részvétem.

- Részvéted. Imádom ezt a szót - kiáltotta torka szakattából. - Tudod hányszor hallotam már. Ez a vonat a halálba vezet. Felpattansz?

- Nem. Szar az életem. De én az életet választom, kibírom….

2 évvel később.

Miért nem szálltam fel akkor a vonatra? Akkor nem egyedül hagynám el ezt a por fészket. Semmi értelme tovább élnem. Megszűntem hasznosnak lenni. A barátaim egytől egyik elhagytak. Némelyik meghalt, el költözött, vagy szimplán elegük lett belőlem. Az apám 8 éves koromba elhagyott, az anyám 15 éves koromba. Megszöktem töle. Nincs családom, magam vagyok. Ezek a gondolatok jártak a fejembe miközben, szakadó esőben, a sárban térteltem. 2 hónapos szakadt pólóm és teljesen átázott nadrágom, egyre csak mocskosabb lesz. A kezemben egy kést szorongatok. Csontnyelű, acél pengéjű. A lány a tetőn 2 éve, ezt nyomta a kezembe mielőtt, leugrott volna. Mindenki engem hibáztatott miért nem akadályoztam meg. De pár hónap múlva mindenkinek csak egy vérfolt volt a kövön, de nekem, sose felejtem el azt az arcot, ahogy elbúcsúzott, és itt hagyott, mindenkit. A szülei szégyellték, amiért öngyilkos lett. Csak egy vérfolt…. Csak egy vérfolt…..

A domb tetején állok. A domb a panelházak között volt. Hat óra lehetett, de már sötét volt. Gyerekek rohantak el előttem. Nevettek, mosolyogtak, egymást kergették, de voltak páran, akik felborultak a szánkóval, és sírtak, vagy épp a testvérükkel vitatkoztak.

Egy kislány szánkózott le, de egy hó kupacban megbotlott, és a szánkó felborult.

Könnyek csordultak ki a szeméből, de az apja rögtön rohant hozzá megvigasztalni.

Az utcai lámpák megvilágították a hótól roskadó fák ágait, a panelház ablakaiból fény szűrődött ki. Nem ragyogó boldog fény, valahogy gondterhelt, valahogy szomorú.

Nem tudom, miért vagyok itt, legalábbis miért pont itt? De tudom, mit keresek. Az apámért jöttem, őt keresem.

8 éves voltam mikor elhagyott engem, és az anyámat. Kiderült, hogy szeretője van.

Mikor 2 éves lehettem a szeretője szült neki egy gyereket. Egy fiút. Vörös hajú, sovány, gyenge fiút. Most 12 éves. Egy hónapja találkoztam vele, és úgy tettem mintha nem tudnám ki is ő. Az apja, vagyis az apám, nagyon jó helyen dolgozik mostanság, és van még egy gyereke. Egy lány. Négy éves lány.

Féltestvérek.

Keresem a tömegben, remélve megtalálom. Férfi szánkót húzz rajta egy kis 7 éves fiú.

Fiatal terhes nő, fiatal férfi, körülbelül 2 éves gyerekkel.

Egy 15-16 éves fiú áll tétlen messze a tér túloldalán. Csak nézi ő is az embereket, de valami más rajta. Mintha düh, hajtaná. De hova?

Nő lányával, de ők sem azok, nem zavar tovább keresek.

Egy férfi, 4 éves aranyos lánnyal, és egy 12 éves vörös hajú fiúval. Ők azok. Apámat is felismertem. Sokat változott. Elindulok feléjűk, közbe méregetem őket. A kislánynak szép hosszú barna haja volt, és csodaszép ragyogó fiatal kék szeme. Nekem is kék a szemem. Apámnak is. Oda álltam elé.

- Szia, mit szeretnél? – kérdezte az apám. Nem ismert fel, de a fia a vörös hajú felismert, összeráncolta a szemét, és rám kiáltott. – TAKARODJ!!!

- Ismered? – kérdezte apám, és még mindig nem ismert fel.

- Nem – Fogta vissza magát a fiú.

- Akkor miért zavar. Nem ordibálunk ismeretlenekkel. Nem így neveltelek. – Szidta a fiút. De sajnos látszott, hogy csak azért csinálta, mert itt vagyok, hadd tűnjön jó apának. Röhej. „ Nem így neveltelek”. Abszolút röhej. Aztán felém fordult. - és mi a neved?

- Alex. Alex Middleton. – mondtam szigorúan.

- Alex?- meglepődött, és a gyerekei fordult. – Elvinnéd egy körre a Hugód?

- Igen apa. – Hangzott a válasz, és elmentek.

- Alex? Mit keresel itt. Úr isten hogy megnőttél. – Apa, amikor elhagyott minket, nem hagyott szinte semmit. 1 millió forint, és egy 30 m^{2 lakást}. Bent a gettó közelében. Anya mire munkát talált, elszállt az a millió, és adóságaink lettek.

- Elhagytál 8 évesen. 8! Egy szar kicsi lakást, és szinte semennyi pénzt nem hagytál.

- Bár azt mondhatnám, sajnálom. De csodálatos családban élek. – ez után következett a leg kegyetlenem, amit egy gyerek hallhat az apjától. – Te, csak egy kudarc voltál. Buta, álmodozó! Abból meg nem lehet megélni. A tanáraid is mondták, hogy valószínű segítő suliba kéne menned.

- Igen, de 10 évesen megváltoztam és szinte kitűnő vagyok a gímiben. Nézz rám!

- Egy felnőtt gyerek. Büszke lennék rád. De boldogulsz nélkülem. Egy apa nélkül. Neked kimaradt a felvilágosítás, de alig várom, hogy a fiamnak elmagyarázhassam az életet, a szerelmet. – ekkor megfordult és elment.

Visszasétáltam a dombra és onnan egy utolsó pillantást vettettem. Apa és a gyerekei

Ott álltak lent. Mosolyogtak, nevetgéltek. Aztán, az eddig nyugodtan visszahúzódó, 16 éves fiú oda sétált, elővett egy kést. Hátba döfte apámat, és a zsebéből gyorsan kihúzta a pénztárcát, és elszaladt.

Hideg, Félelem, Fájdalom... Nem vidám szavak. Alex élete sem vidám. Olyanok történek, amiket egy 14 éves tinivel nem igazán történnének meg, vagy legalábbis borzalmas lenne. A történet nem teljesen összefüggő. Hideg, Félelem, Fájdalom... Nem vidám szavak. Alex élete sem vidám. Olyanok történek, amiket egy 14 éves tinivel nem igazán történnének meg, vagy legalábbis borzalmas lenne. A történet nem teljesen összefüggő. A személy ugyan az. Alex. Alex Middleton A személy ugyan az. Alex. Alex Middleton